HALAK

Csuka (Esox /ucius).

 A csuka egyrészt ügyes, falánk ragadozó, másrészt káros is, hiszen sok halat pusztít. A természetbúvárok azonban tudják, hogy a csuka az édesvízi halállomány egészségőre, ugyanis elsősorban a beteg, sérült halakat kapja el. Így azután, ha a tóban vagy folyóban elég csuka van, akkor nincs túlszaporulat, nem fertőzik az állományt a beteg halak. A csuka csak a nagyobbacska kishalakat kapja el. Így azután nem okoz akkora kárt, mint a pisztráng, mely tömege-sen falja fel más halfajok ikráját, halivadékát. Az euró-pai vizekben csak egyetlen csukafaj él, amely közeli rokona az Ázsia és Amerika területén élő csukafajoknak.Tápláléklánc az édesvízben kandicsrák ~ A soka rejtőzését terepszíne' segíti. A csuka szinte mozdulatlanul les a kiszemelt prédára. Páros úszói gyengék, de ezek amúgy is csak kormány-zásra valók; torpedó alakú teste, izmos törzse és fark-úszója vall erőre. A fej - a törzshöz viszonyítva - nagy, az alsó állka-pocs megnyúltabb, mint a felső. A csuka állkapcsában sok fog ül; ezek közül a nagyok a zsákmány megraga-dására valók. A felső állkapocsban, de főként a száj-padláson sűrűn ülő, apró fogakkal tartja fogva a zsák-mányolt halat, hegyük hátrafelé áll, így a csuka szájából  csak a gyomra felé vezet az út.

Fogassüllő (Lucioperca lucioperca).

 
E faj inkább Európa keleti tájain honos; itt, valamint Észak-Amerikában köze-li rokon fajai is élnek; húsuk igen ízletes, így a legértéke-sebb halak közé tartoznak. A süllő Angliában eredetileg csak néhány folyóvízben élt, manapság azonban már szá-mos vízbe betelepítették. Különösen jó élőhelyének bizonyult a kelet-angliai lápvidék, melynek csatorna- hálózatában azonban nagy pusztítást végez a kis halak között. A fogassüllő e tájon igazán otthon érzi magát, mivel jól tűri az iszapos vizet. Itt valósággal átvette a csuka szerepét, most már ő tartja kordában a halszaporulatot. E tájakon a csuka már nem gyéríti a halállományt, a két nevezetes ragadozó ritkán él azonos élőhelyen; ugyanis a csuka inkább a tisztább, illetve iszapmentesebb vizeket kedveli.A fogassüllő ezüstöszölden csillogó hal, pikkelyei ap-rók. Úszói nagyok, farokúszója részarányosan osztott. A hátúszó két részből áll; az elülső hátúszót erős tüskék merevítik, a mögötte lévőt jórészt lágy sugarak feszítik; csak az elülső részén
találunk két tüskét. Az alfelúszó is hason-ló; néhány tüske után lágy sugarak
következnek. A hát-úszókon és a farokúszókon foltok láthatók. A fogassüllő fogai erősek és hegyesek; amint azt képünkön is láthatjuk, a száj elülső részén lévők hosszúak és enyhén görbültek, visszahajlók.A fogassüllő áprilisban ívik; násza akkor kezdődik, ha a víz hőmérséklete eléri a 12-13 °C-ot. Az ikra a gyökerek közé vagy a kavicsos talajra hullik. A fogassüllő ragadozó, csak élő halakat fogyaszt. Ivadéka főként alsórendű rákocskákra vadászgat, később, ahogy növekszik, már jórészt csak halakat zsákmányol.

Kecsege (Acipenser ruthenus)

 
Európa nagyobb folyóiban elterjedt. Németországban telepített állományai élnek. Magyarországon természetes szaporulata jelentős. Kedveli a sebesebb folyású homokos szakaszokat, az agyagos márgás vízrészeket. Fenéklakó hal. Magyarországon a 80-as években a nagymértékű vízszennyezések miatt állománya kissé megcsappant, így mesterséges kihelyezéssel próbáltak állománynövelést elérni, a 90-es évek derekán állománya növekedni kezdett. Hazánk legjobb kecsegés vizei, a Tisza, Dráva, Körösök, az utóbbi években a Dunában is megjelent.Jellegzetes külsejű hal. Teste megnyúl hengeres. Orra hosszú, csontos, kissé felfelé hajló. Szája, amely az orr kezdeténél helyezkedik el, csőrszerűen előreugró, a szája előtt négy bajússzál található. Teste pikkely nélküli, hosszirányban öt vértsor fedi, egyik a hátélen, a többi kétoldalt helyezkedik el. Bőre nyálkás érdes tapintású, az óvatlan horgász kezét gyakran felsérti. Háta sötétbarna, egyes helyeken egészen olajzöld árnyalatú is lehet, oldalai világosak, hasa piszkosfehér. Úszói szürkés színűek, a mell és a farok alatti úszók vörhenyesek, farokúszója részaránytalanul osztott, tehát a felső íve jóval hosszabb az alsónál. Május-június hónapokban ívik, mély köves folyómedrekben. Mivel a kecsege fenéklakó hal, szája alsó állású, így táplálékát a fenékről szerzi. Megfigyelések alapján sokszor a farkával söpri a szájába a táplálékot, amit előzőleg a csontos orrával kitúrt az aljzatból. Étlapján megtalálható minden fenéklakó szervezet, csigák kisebb kagylók, rovarlárvák, fő táplálékát azonban az agyagos aljzatban megtalálható tiszavirág lárvája jelenti, amit lárva és imágó (repülő rovar) formájában egyaránt fogyaszt.

Pontyok

Ponty (Cvprinus carpio). Hazánkban a legfontosabb és leg-ismertebb hal; a pontyfélék közül ez a legnagyobbra növő faj. Nyugat-Európa jelentős részébe mesterségesen telepítették; húsa az ünnepi lakomák és a böjtös ételek nélkülözhetetlen kelléke. Angliában - az irodalmi adatok szerint - a 13. században már horgászták. A ponty igazi hazája a Távol-Kelet, már sok évszázada szaporítják.Csak a fiatalja verődik rajokba. Az idősebb példányok - különösen a nagyobbak -- magányosan járnak. A ponty a dús növényzetű, lassú folyású folyókat, de talán még inkább a kisebb-nagyobb tavakat kedveli. Igen jól tűri az alacsony oxigénszintet, így azután jól megvan a kisebb ta-vakban, de még az öntözést szolgáló csatornákban is. Kü-lönösen jól érzi magát ott, ahol iszapos a mederfenék, mi-vel szívesen turkál a rovarlárvákból, férgekből álló tápláléka után. A gazdag élővilágot rejtő, gyorsan felmelegedő vizekben hamar méretesre fejlődik. Európa északabbi országaiban előszeretettel húzódnak az erőművek által kibocsátott meleg vízhez.A ponty eredeti, vadon élő formája, a vadponty megle-hetősen alacsony hátú, ezért nyurga ponty"-nak is nevezik. Testét beborítják a pikkelyek. A pontyot a tógazdaságokban mesterségesen szaporítják, amihez mindig a megfelelő példányokat válogatják ki. A nemesített ponty magasabb hátú, így több a hús rajta. Másrészt kevesebb a pikkelye, olykor csak a hátvonal hosszában sorakoznak. A meglévő pikkelyek nagyok, ezért az ilyet tükörpontynak nevezik. A bőrpontynak nevezett változatnak egyál-talán nincs pikkelye. Halas vizeinkbe mesterségesenszaporított fiatal pontyokat helyeznek ki, akadnak a horgászok horgára. A ponty felső hát, bajusznak nevezett húsos nyúlványa van.  Bajusz  a porcos-ruganyos száj sarkán helyezkedik el.A pontyok június meleg napjain ívnak a sekély, hínáros vizekben. A nőstény igen sok ikrát hullat. Az ivadék egy hét után kel ki, nem sokkal ezután megkezdi a kerekes-férgek, alsórendű rákok után való vadászatot. Gyorsan növekednek, őszre az egynyaras példányok elérik a l0 cm-es hosszúságot. A 3-5 esztendős példányok már ivar-érettek, 20 esztendőt vagy még többet is megérhetnek.

Amur

Egyéb nevei: amuri kele, fehér amur(hal), fű(evő) hal, fűponty, zöldponty. Az amur rendkívül izmos, torpedó formájú hal, feje testéhez képest viszonylag kicsi. Szája félig alsó állású, ajkai jellegzetesen megvastagodtak. Nagy szemei a fejen viszonylag alacsonyan ülnek. Úszói nem nagyok, a hát- és a farok alatti úszóban egyaránt három kemény sugarat találunk. Pikkelyei nagyok és kemények, számuk 42-45 az oldalvonal mentén. Az oldalvonal fölött 6-7, alatta 5 pikkelysor található. Mivel a pikkelyek sötéten szegélyezettek, még nagyobbnak tűnnek. Háta zöldesbarna, oldalai aranyos csillogásúak, a has piszkossárga. A mellúszók vörhenyesek, a többi úszó sötétszürke. A tejesek mellúszói tavasszal a test felőli oldalon érdes tapintásúak.

Kárász (Carassius carassius).

 Nem növekedik olyan nagy-ra, mint a ponty; meglehetősen magas hátú. Könnyen megkülönböztethetjük a pontytól, mert a szája körül nin-csenek tapogató bajuszszálai, nagy hátúszója hátul dom-ború élű. Anglia vizeiben mesterségesen telepítették. A kárát;z igazán az állovizekben érzi jól magát, de megtalál-ható a lassú folyású, oxigénben szegény vizekben is. Még a pontynál is igénytelenebb. Ívása a nyári hónapokra esik, a közönséges ponttyal kereszteződik.

Dévérkeszeg (Abramis brama).

 E faj egész Európá-ban megtalálható, Magyarországon is gyakori. Az állóvizeket kedveli, de a síkságokon hömpölygő las-sú folyású vizekben is megtalálható; itt azonban in-kább a holtágakban él. Társaságkedvelő hal, több-nyire csapatosan legelészik
a mederfenék növényzete között. A dévérkeszegraj állandó mozgásban van,lassan haladva szedegetik táplálékukat. Mivel a növény között turkálnak, jelenlétüket elárulják a felfelé szálló levegőbuborékok, a felkavart iszap. A fiatal dévérkeszeg nagyon hasonlít az ezüstös
balínra. Mindkét faj fiatalja ezüstös, meglehetősen jellegtelen. A fejlettebb, mintegy fél kilogramm súlyú
dévérkeszeg azonban sötétebb lesz, kissé felmagasodó háta bronzszínű, haloldala világos. Az ivarérett halak kimondottan magas hátú-ak, hátoldaluk közvetlenül a fej mögött kezd púpo-sodni, s csak a hátúszó
vége táján kezd lejteni a fa-rokúszó felé. A farokúszó erősen villás, az alfelúszó hosszú,
pereme beöblösödő. A dévérkeszeg májusban ívik, ilyenkor sekély vi-zű hínárost keres fel. Násza a sötétedés
utáni órák-ban kezdődik; nagy a csapkodás, fröcskölés, fickán-dozás. A peték ragadósak, többnyire a növényzetre tapadnak. Az ivadék mintegy 14 nap múlva
úszik ki. Egy ideig a növényekre kapaszkodnak, majd plank-tonállatkákra vadásznak. Ha elegendő táplálékot ta-lálnak, s meleg a víz, akkor a fiatalok gyorsan fej-lődnek. A kifejlett példányok tekintélyes méretűek és súlyúak, így horgászati jelentőségük is halászati.

Csapó sügér
 
(Perca fluviatilis). Európa álló- és folyó-vizeiben szinte mindenütt megtalálható,
Skócia északi tájain és
Norvégia területén azonban nem él. Magyarország vizeinek - így
a Balatonnak - neveze-tes hala, sajnos megritkult. A sügér ragadozó, azonban a csukával ellentétben inkább az apró állatokat és a halivadékot fogyasztja.A sügér élénk
színű; háta bíborfeketés, oldala szürkészöld, hasa fehér. Az idősebb példányok ma-gas hátúak,
a hátuk a hátúszó előtt púposan felmagasodik. A haloldalon elhelyezkedő úszók piros színűek. A sügér könnyen felismerhető a test oldalain húzódó függőleges
csíkokról; jellegzetessége még, hogy két hátúszója van, melyek közül az elsőt mint-egy IS erős és hegyes tüske feszíti; az úszó hátsó végén sötét folt van. A hátulsó hátúszó kisebb, ennek is mintegy I S sugara van, ezek azonban lágyabbak, elágazók. Április ívásának ideje; a nagy termetű nőstényt több kisebb hím kíséri. A nőstény több ezer ikrát bocsát ki; ezek fonalat alkotva tekerednek a sekély vízben található hínárra,
gyökerekre, vízbe hullott ágakra. Olyan benyomást keltenek, mintha gyöngy-füzér díszítené a növényeket; az ikra ragyog a napsütésben. A vízimadarak főként a vadkacsák - könnyen észreveszik az ikrát, s nagy mennyiséget el is fogyasztanak. Ha a sügérek nem találnak elegendő táplálékot, kis méretűek maradnak; érdekes módon azonban ezek is szaporodnak. 
 

Harcsa

Lesőharcsa (Silurus glanis). Európa területén szinte mindenütt megtalálható, Magyarországon is gyako-ri faj. Angliába betelepítették, nem őshonos. Az iszapos fenekű tavak, lassú folyású folyók hala, 2 m hosszúra is megnő. Háta fekete vagy sötét bronzszínű. Hatalmas bajuszai jellegzetesek; hat bajusza kö-zül a két hosszabb túlnyúlik a mellúszón. A harcsa éjszakai ragadozó; halakat, békát és ebihalat, alka-lomadtán kis víziemlősöket is elnyel. Szálka nélküli, de kissé zsíros húsát sokra becsülik.

Compó

 Compó (Tincs tincs). E faj inkább a nyári hónapok-ban élénk; azonban ilyenkor se nagyon kerül sze-münk elé,
hiszen a fenék, az iszap közelében tartóz-kodik, ritkán
jön a felszíni rétegekbe. Európa kö-zépső és déli tájain szinte mindenütt honos, Magyarországon is gyakori. Angliában is él, Skandiná-via területéről, valamint Észak-Skóciából azonban hiányzik.A kisebb-nagyobb tavak, lassú folyású folyók, holtágak hala; a termékeny, gazdag élővilágot rejtő,
növényekkel benőtt vizekben érzi igazán jól magát. Magyarországon viszonylag gyorsan fejlődik a Ve-lencei-tóban vagy a Soroksári-Dunában; ahol lágy iszap borítja
a víz fenekét, s benne nyüzsögnek a ro-varlárvák, férgek. A pontynál jobban tűri az ala-csony oxigénszintet, az erősen iszapos vízben is megél. Egyes megfigyelések
szerint a kissé sós, szi-kes vagy félsós vizeket is tűri. A vízből kiemelve is hosszú ideig életben marad, kicsiny edényben is szállítható. Idegen vizekben való megtelepítése te-hát nem okozott nehézséget.A compó könnyen felismerhető, erősen különbö-zik
a többi pontyfélétől. Hátának sötét olajzöldje a test oldalán aranyszínre halványodik,
hasa narancs-sárga. Testét dús nyálkaréteg borítja; ezernyi pikke-lye oly apró, hogy határuk elmosódik, így a compó pikkelytelennek tűnik. Vöröses szeme kicsiny,
egye-sek szerint disznószerű. Szájának szegletein egy-egy bajusz van. A compó úszói igen jellegzetesek: na-gyok, erőteljesek és kerekítettek. E faj hímje és nős-ténye
szemmel láthatóan különbözik. A hím hal-úszójának elülső sugarai megvastagodottak, hal-úszója nagyobb, mint a nőstényé.A téli fagyok beköszöntével a compó szinte
eltű-nik a vizekből. Beássa magát a fenék iszapjába, s a ?téli álomhoz" hasonló állapotban tölti a telet. Kora tavasszal, ha napos és enyhe az idő, alkalmi kirán-dulásokat tesz, ilyenkor azonban ritkán akad horog-ra. Csak májusban élénkül
fel igazán, ilyenkor ki-sebb rajokban indul iszapban turkálva táplálékot keresni.A compó ívása - az időjárástól függően - június-tól júliusig tarthat. A nősténynek
sok ikrája van. A ragadós ikra rátapad a vízinövényekre, majd megle-hetősen gyorsan kel ki belőle a halivadék. A compó-ivadékok hamarosan népes rajokba verődve járnak moszatokból, parányi planktoni állatkákból álló táplálékuk után. A kifejlett compó sok gerinctelen víziállatot, iszapban élő rovarlárvát fogyaszt, de kü-lönös előszeretettel keresi a kisebb kagylókat és vízi-csigákat. E faj lassú növésű, de hosszú életű.Számos legenda - vagy inkább babona - szerint a compó nyálkája gyógyító hatású. Régi
angol hor-gászkönyvekben azt olvashatjuk, hogy a compó a halak, így pl. a csuka orvosa! A régi görög és római szerzők szerint is a compó nyálkája - orvosság.A compónak aranyszínű változata is van, melyet kerti dísztavakban tartanak. A múlt század végén - feltehetően Németországból - az angliai kertekben is megjelent. E hal pikkelyei aranyszínűek, a hal tes-tét szabálytalanul elhelyezkedő barna foltok tarkít-ják. Mivel a többi kárászhoz hasonlóan szinte mindig a víz fenekének közelében
tartózkodik, e válto-zat nem lett különösebben népszerű.  
 

Az angolna

Az angolna oldalról illetve felülről lapított, alakja nyílszerű, orsó alakú, kígyószerű. A fej felülről enyhén lapított, a száj felé elkeskenyedően kúpos, a nyakrész közvetlenül kapcsolódik a törzshöz. A fej alakja szerint két típust különböztetünk meg: a hegyes fejűt, illetve a tompa fejűt. Táplálkozásban is különböznek egymástól, a hegyesfejű inkább apróállatevő, míg a tompafejű ragadozó életmódot folytat. A törzs a koponyától egyenletese kiszélesedő, hengerszerűen megnyúlt, átmenet nélkül kapcsolódik a farki részhez. Az egyetlen páros úszó, a mellúszó amely közvetlenül a kopoltyúnyílás mögött fekszik. A hátúszó és a farokalatti úszó látszólag egybenőtt, de megtalálható a kettőt elválasztó farokúszó. Az angolna úszósugarai lágyak, hiányzik az első kemény úszósugár. A farok a farokvég felé oldalról fokozatosan lapítottá válik, és átmenettel csúcsban végződik. A farokúszó külső látszatra szimmetrikus, de belső váza részaránytalan. Bőre nagyon síkos, nyálkás, testét apró, bőrbe ágyazott pikkelyek fedik. Az angolnát ha hosszabb időre kivesszük a vízből akkor sem pusztul el mivel fejlett a bőrlégzése, ami 1 kg-os halnál 12-13 celsius-fokon 1,5 köbcentiméter levegőt felvételét jelenti. Elsősorban vándorláskor hasznos számára ez a tulajdonság, hiszen a hosszú útja során szárazföldi akadályokat is le kell küzdenie.
Az ivarérett angolna az édesvízből a tengerbe vándorol ívásra. Sokáig nem tudta senki megállapítani az ívás pontos helyét, de 1967-ben Bertelsen-nek sikerült nagyobb pontossággal megállapítani az angolna ívóhelyének pontos koordinátáit. Szerinte az ívás a ráktérítő és a 60 fok nyugati hosszúság  metszéspontjánál a Sargasso-tengerben valószínű.
A Sargasso-tenger az Atlanti-óceánnak a Bermuda-szigetek, Azori-szigetek és a Karib-szigetek közötti része. Nevét a vízben nagy tömegben lebegő Sargassum barna moszatról kapta. A víz sótartalma 36,5 %, óceáni viszonyok között a legnagyobb átlátszóságot itt mérték.
A mai napig sem tisztázódott, hogy az angolnák milyen mélységben és
milyen módon ívnak. Egyes szakemberek a lárvafogási mélységből indulnak ki, tehát 200-500 m mélyen tételezik fel az ívást.
Növekedése táplálékban gazdag vizekben gyorsnak mondható, azonos korú halak között nagy növekedésbeli különbségek vannak. Általában 40-45 cm-es testhosszúságot érnek el a vándorlásig, ennél nagyobbra ritkán nő.
Az angolna táplálkozását tekintve mindenevőnek mondható, fenéklakó mivolta révén az ott előforduló táplálékszervezetek alkotják tplálékának nagy részét. Néhányat említve:
gyűrűsférgek, puhatestűek, csigák, kagylók, rákok (alsórendű, felsőrendű), rovarok, halak kétéltűek. A táplálékfajták fogyasztását ki lehet vetíteni
évszakokra is: alsórendű rákok - márciustól novemberig csökkenő tendenciával, puhatestűeket - nyár végétől novemberig, halakat - június július hónapban.